Története:
Hidegvérű fajta, Franciaországból, Normandiából származik a 18. századból. Nevét a Perche völgyről kapta.Normann és arab lovak keresztezéséből kialakult fajta, amelynek utódait később nehéz hidegvérűekkel (boulonnais) párosítottak.
Külleme:
Egy tetszetős küllemű, arányos testfelépítésű, nehéz hidegvérű ló.Elegáns a nagy súlya ellenére. Feje szép, egyenes profilú, homloka széles, tekintete kifejező.Nyaka magasan illesztett, izmos.Marja kifejezett, teste széles, zömök.Vállai kissé meredekek, háta erős. Fara széles, barázdált, enyhén csapott. Lábai rövidek,szabályosak, szárazak, patái nagyok. Nem jellemző rá a hosszú bokaszőr. Magassága 160-170 cm, súlya 900 kg körül mozog. Leggyakoribb a szürke szín különbözőárnyalataiban, de ritkábban előfordul a fekete színben is.
Jelleme:
Intelligens, kifinomult, könnyen kezelhető fajta.Energikus, okos és tanulékony.Az amerikaiak és az angolok ezekért a tulajdonságaiért becsülik.
Hasznosítása:
Gazdaságokban elsősorban mint igás- és kocsilovat használják.Az imponáló megjelenésű percheron kiállításokon is nagy népszerűségnek örvend. Japánban a legkedveltebb lófajta. Még egy új sportot is feltaláltak neki: szán elé befogva, homokos és füves pályán rendeznek vele versenyeket. Ezeket nyomversenyeknek hívják.

kathiawari ló

A kathiawarit tekintjük az indiai szubkontinens őshonos lovának.
Hazája az India nyugati partján fekvő Kathiawari egy félsziget, melyet a Kutch- és Khamba-öblök határolnak. Radzsasztán déli részén Gujeratban és egész Maharasztánban megtalálható.
-Tenyésztése:A fajta kialakulása-a mongolok uralkodása idejéből-összefügg a tartományi kikötőbe Vervalbe, később Bombayba az öbölmenti országokból érkező arab lóimportokkal.Ezeket a lovakat keresztezték a keleti vérhányadú hazai állománnyal, például a kabuli és baluhii törzsekkel.Ettől kezdve a fajta tenyésztése a hercegi udvarban folyt. Összesen 28 különböző törzset jegyeztek fel.
-Jellemző tulajdonságok: A szikár és kemény kathiawari általános jellegében, hasonlóan az arabhoz, egy keskeny felépítésű fajta.Legjobb egyedeire jellemző a jellegzetes zászlós faroktartás. Számos egyed hajlamos a poroszkálására, mely a közép-ázsiai fajtákkal való rokonságra utal. Intelligens, tanulékony, kedves természetű lófajta.

American Quarter Horse

Az American Quarter Horse az egyik legnépszerűbb lófajta a világon. Az Egyesült Államokon kivül mintegy 40 országban megtalálható. A ménestörzskönyvében mintegy 2 millió állatot tartanak számon.
-Eredete: A Quarter Horse a spanyolok által az Újvilágba vitt lovak arab és angol telivérekkel végzett keresztezésével jött létre. Az első amerikai telepesek szerették a lóversenyeket. Miután nem voltak versenypályák, a városok utcáit használták fel erre a célra.A városok kicsik voltak, így a versenyek rövidek, általában egynegyed mérföld hosszúak (egynegyed amerikai mérföld: 400 m). Ezekről a rövid futamokról kapta a nevét a Quarter Horse, a bajnok.
-Jellemzői: Zömök, erős testfelépítésű. Feje rövid, száraz, homloka széles. Nyaka középhosszú, martájéka kevésbé kifejezett. Mellkasa széles és mély. Törzse viszonylag rövid, válla hosszú, dőlt. Fara kerek, jól izmolt. Lábai karcsúak, patái kemények. A hátsó része olyan erős, hogy könnyen áthalad a keskeny kanyonokon, hogy gyorsan képes a galoppból megállni, hoyg piurettezzen stb. Magassága 155 cm körül mozog. Leggyakoribb sárga színben, de valamennyi egyéb színben is előfordul.

Mint arra elnevezése is utal, negyedmérföldes távon a leggyorsabbként nyilvántartott lófajta. Felettébb kemény, kitartó, megbízható. Kiegyensúlyozott karakterű, ragaszkodó természetű. Gyors és fordulékony. E lovak többségére jellemző, hogy jó érzékük van az egyes állatok csordából való leválasztásához. Mindehhez hozzátéve még szelíd és jóindulatú.
-Hasznosítása: Megérdemli a legsokoldalúbb ló címét: kiváló családi hobbiló, pólóló, vadász- és militaryló. Negyedmérföldes távon verhetetlen versenyló. Kétségtelenül a legkiválóbb képességű cowboyló. Kivételes hátaslovat láthatunk benne, de nagyon jó igavonó is.

Furioso-north star

A furioso-north star vagy ismertebb nevén mezőhegyesi félvér Magyarországon kitenyésztett, a 32/2004. (IV. 19.) OGY határozat értelmében nemzeti kinccsé nyilvánított lófajta.
-Története: 1841-ben egy igen eredményesen versenyző, jó örökítőképességű mén, Furioso került a mezőhegyesi ménesbe gróf Károlyi György méneséből. Furioso pej színű, nagyon szép angol telivér volt, kissé robusztusabb fajtatársainál, és magas genetikai értékkel bírt, ezért bevonták az akkor alakuló, katonai igényeknek megfelelő angol félvér kialakításába. Mezőhegyesen 10 évig fedezett, s eközben közel 180 utódot nemzett. 1852-ben érkezett North Star, szintén angol telivér, de Furiosóval ellentétben ő fekete volt. 6 évig fedezett, s ő is sok utódot hagyott hátra. A két törzsalapító mén utódait idővel keresztezték. Eleinte rokontenyésztést is alkalmaztak, hogy az új fajta tulajdonságait rögzítsék, így néhány nemzedéknyi idő alatt az örökítés is megszilárdult. Mind a Furioso-, mind a North Star-vonalból származó lovak igen szép sikereket értek el a kiállításokon, versenyeken. Ez segítette a fajta elterjedését, több magánménes is kialakult.

A I. világháború után a román hadsereg a furioso-north star ménes nagy részét is elvitte a többihez hasonlóan, de a tenyésztői munka meghozta az eredményt, az állomány felfejlődött. A II. világháborúban a ménest Berdstetten Neuhofba menekítették, és csak a törzsállomány töredéke ékezett vissza. Más ménesekből is vettek lovakat, és újrakezdődött a tenyésztés. 1960-ban azonban a ménest elköltöztették először a Nagykunsági Állami Gazdaságba, majd a megmaradt törzsállomány töredéke alkotta Kiskunsági Állami Gazdaság törzsménesét. Az apajpusztai ménes adta rövidesen az ország legeredményesebb díjugrató lovait. Ennek ellenére a tenyésztés iránya megváltozott, díjugratás helyett inkább fogatos használatra tenyésztettek. Az eredetileg mezőhegyesi állomány egyre inkább leromlott, és elveszítette vezető szerepét. Időközben több mezőgazdasági termelőszövetkezet is kialakította a maga furioso-north star tenyészetét, amelyek közül a Hódmezővásáhelyi Tangazdaságnak ma is értékes állománya van. A rendszerváltás során a legtöbb tenyészet magánkézbe került. 1978-ban Lajos bajor herceg a magyar államnak ajándékozta 50 lovát, s ez az alapja a mai bugaci ménesnek. A szétszóródott állományok és tulajdonosaik összefogására 1989-ben megalakult Furioso-North Star Lótenyésztő Országos Egyesület. A kancalétszám még ma is 500 alatt van, ezért a fajta veszélyeztetett helyzetű.
-Jellemzői: A furioso-north star igen sokoldalú, jól használható fajta. Elsőrangú díjugrató, díjlovagló, de a mezőgazdaságban is megállja a helyét. A fajta a nehezebb angol félvér típust testesíti meg. Erőteljes csontozatú, de arányos testalkatú.Szilárd szervezetű és jól alkalmazkodik a szélsőséges éghajlati és talajviszonyokhoz. A furioso-north star hosszú, hasznos élettartamú, munkában edződött lófajta. A kancák átlagos marmagassága bottal mérve 160–165 cm. A fajta színe jellemzően a pej és ennek különböző árnyalatai, lehetőleg minél kevesebb jeggyel. Előfordulhat a fekete és a sárga szín is, amely két pej ló párosítása során bármikor kihasadhat, de a sárga színű egyedek törzsállományban tartására nem törekednek. A szürke szín a mezőhegyesi fajták katonai jellegénél fogva eleve kizárható. Szlovákiában viszont mind a szürke, mind a sárga színű példányokat törzskönyvezik. A szürke szín nem kívánatos, de 2004 óta elfogadott Magyarországon is.
-Hasznosítása: A Furioso-north star kiválló hátasló. Nyugodt,kiegyensúlyozot ló emiatt az idősebb lovakat szívesen használják hobby vagy oktató lónak.Kiválló és felkapott versenyló. Nagyon jól teljesít a dijugrató és díjlovagló versenyeken.Bármilyen korosztály szívesen megy Furiosokkal versenyre. Sokan hátaslóként használják de jól teljesít fogatban is.

Nóniusz

A nóniusz Magyarországon, a mezőhegyesi ménesben kitenyésztett, törvényileg védett lófajta.
-Története: A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej, anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő lett Nonius Senior, a fajta "ősapja". 17 éven át állt tenyésztésben, ez idő alatt 368, vegyes fajtájú kancát fedezett, és született utána 79 mén és 122 kancacsikó. A kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak is. Nonius Senior nem volt feltűnően szép ló, de ezekkel a kancákkal sikerült olyan utódokat létrehozni, amelyek megfeleltek a tenyésztési célnak, amely egy erős testfelépítésű katonai hátas és hámos lófajta kialakítása volt. 15 törzsmén fia összesen 100 tenyészéven keresztül fedezett Mezőhegyes-en.

A nóniuszokkal eleinte szoros rokontenyésztést űztek, hogy rögzítsék tulajdonságaikat. A kialakult küllemi hibák kiküszöbölésére angol telivér ménekkel végzett cseppvérkeresztezést alkalmaztak. A kiegyezés után, a 19. század végén Mezőhegyesen fedezett az a négy mén, amelyek utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a fajtát. 1943-ra az összes fajtatiszta nóniusz mén származása ezeknek a méneknek a genealógiai vonalára vezethető vissza, amelyet akkor neveztek el A, B, C és D vonalnak. A vonalak segítségével kerülték el a további szoros rokontenyésztést. Ez a besorolás mind a mai napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi vonalbeosztásra. 1961-ben a mezőhegyesi állományt a Hortobágyra telepítették.

A II. világháború után a nóniusz mint katonaló elveszítette szerepét, és főleg az Alföldön mint igásló vált kedveltté. A mezőgazdaságból is lassan kiszorultak, és számuk ezzel együtt rohamosan csökkent. 1989-ben alakult meg a Nonius Lótenyésztő Országos Egyesület, amely a fajtatiszta tenyésztést és a génmegőrzést tűzte ki elsődleges célul. Talán a legkedvezőbb helyzetben van lófajtáink közül, mert régi nagy ménesei megmaradtak, eredeti kancacsaládjai fellelhetők.
-Tulajdonságai: A fajta az angol félvér jellegűek egyik legtömegesebbike. Két típusa alakult ki, a nagyobb testű, jórészt fekete mezőhegyesi, valamint a kisebb, szikárabb, többnyire pej színű hortobágyi. A sárga színű egyedeket nem törzskönyvezik. Bottal mért marmagassága 155-165 cm.

Munkakészsége páratlan. Nyugodt vérmérsékletű, tartós teljesítményre képes igásló és fogatló valamint nagyszerűen bevált az ugrósportban. A hobby lótartásban is bizonyított, mint mindenes.

A fajtát jelenleg megpróbálják könnyedebbé és gyorsabbá tenni, angol telivérek tenyésztésbe állításával (cseppvérkeresztezés). Ezek a nóniuszok már inkább megfelelnek a mai fogatsport követelményeinek.

Camargue-i ló

A camargue-i ló a Camargue környéki marhahajcsárok hagyományos hátaslova.
-Története: Vad formájában a camargue-i ló csak Dél-Franciaország vizenyős, félsós, tengermelléki lápvidékein fordul elő. Télen ez a vidék rideg és barátságtalan, nyáron viszont perzselő a hőség. Ezek a szélsőséges időjárási viszonyok edzett, nagy lépésbiztonságú lovat hoztak létre, amely mindezek tetejébe még a legyekkel szemben is meglepően toleráns. Ennek a fajtának napjainkban kizárólag a Camargue nyújt otthont. A feltételezések szerint ez a ló az északabbra élt, prehisztorikus ősök közvetlen leszármazottja. Ezeken a területeken a paleolitikumból (korai kőkorszak) származó, 17 000 éves lómaradványokra-egy bizonyos Solustré-lóra -találtak. A ló dél-franciaországi létezésének még régebbi bizonyítékára akadhatunk a Lascaux-i barlang híres, ősrégi festményein, amelyek szintén a paleolitikumból származnak. A camargue-i ló emberemlékezet óta a helybéli marhahajcsárok hátaslova. Ezek az emberek a vidék „cowboyai”, és híresek arról, hogy a camargue-i ló hátán ülve fogják be az itteni vad, fekete bikákat. A lovakat évente egyszer befogják, hogy megvizsgálják az adott évben született csikókat, amelyeket azután megbillogoznak az ősi tulajdonoscsaládok címerével. A camargue-i ló közkedveltségnek örvend a vidék számos lovascentrumában. Nagy lépésbiztonsága és veleszületett okossága ideális hátassá teszik. A fajta vadsága izgalmas kihívást jelent betörője számára. Amikor azonban az állat kezessé vált, kitűnő sportló válik belőle.
-Tenyésztése: A camargue-i lovak minden tenyésztőjének saját jelképe van, ami általában címer formájú. A ménesgazda ezt használja lovai bélyegzéséhez, így minden lóról pontosan megállapítható, honnan származik. A ménesek mintegy 6880 hektárnyi területet birtokolnak, melynek neve Lagune Etang des Vacarés, és Dél-Franciaország egyik legszebb természetvédelmi körzete.
-Jellemzői: A camargue-i ló átlagos marmagassága körülbelül 133 centiméter, ezért inkább a kislovakhoz sorolják ezt a lovat. Testalkata zömök, durva szőrzete szürke színű, amely az életkor előrehaladtával kifehéredik. Sörénye dús, farka bozontos. A farizmok erőteljesek. Háta, nyaka és füle rövid. Nagy fején, nagy szemek és egyenes orrhát helyezkedik el. Patája széles ezáltal nagy a lépésbiztonsága, ingoványos talajon is kitűnően mozog. A tengervízben is jó boldogul ezért hazájában a „tenger fehér lovának” is becézik.

Gidrán

A gidrán a 32/2004. (IV. 19.) OGY határozata alapján nemzeti kincsnek számító, a mezőhegyesi ménesben kitenyésztett lófajtáink egyike.
-Története: A gidrán története 1816-ban kezdődött, amikor egy kis termetű, sötétsárga arab telivér mént, Gidran Seniort vásárolt báró Fechtig Egyiptomban és vitt 1817-ben Lipicára. Bábolnán akkor több kanca is volt a mezőhegyesi ménesből, holsteini, mecklenburgi, magyar, erdélyi, arab és moldvai kancák. Gidran Senior utódai közül 6 mén került vissza Mezőhegyesre, ahol Gidran II igen vegyes fajtájú kancákat fedezett be. Ekkor még a ménesek állományát nem származás, hanem szín szerint állították össze. Amikor 1855-ben áttértek a származás szerinti csoportosításra, kiderült, hogy a sárga színű ménes kancáinak nagy része Gidran II leszármazottja. Ekkor kezdődött az új fajta tudatos tenyésztése, ettől az időponttól számítjuk önálló fajtaként. A nem megfelelő egyedeket kiselejtezték, s így kialakult egy középnehéz hátas- és igásló. A beltenyésztés elkerülésére a gidrán kancákat olykor angol telivérekkel fedezték be, majd az utódokat újra fajtatiszta gidrán ménekkel. Ez volt az ún. cseppvérkeresztezés. Olykor azonban jobban bevonták az angol telivéreket, de ez nem vált a fajta javára.

A I. világháború után a román hadsereg szinte az összes gidrán kancát (98-ból 74-et) magával vitte hadizsákmányként. 11 kanca elveszett, tehát 13 kancával indult meg a tenyésztés. Az állomány újbóli felfejlesztéséhez felkutatták a környező országokban a felhasználható gidrán méneket, s emellett nem elsősorban angol telivéreket, hanem kisbéri félvéreket és arab méneket használtak. A korábbinál jobb minőségű állományt 1943-ban vonalakra bontották, hogy a beltenyészetet elkerüljék. Az A vonal Gidran XXXI utódaiból állt, a B vonal Gidran XXXIII utódaiból, a C vonal Gidran III utódaiból. A II. világháború folyamán szinte a teljes A vonal megsemmisült. A ménes menekítése során kerültek állatok Ausztriába és Csehszlovákiába is. A háború után az eredeti 90 kancából mindössze 28 került vissza Mezőhegyesre. 1957-ben Mezőhegyesről Dalmandra költöztették a ménest, ahol elkeveredett az ott levő vegyes állománnyal. A fajta újjáélesztése 1975-ben kezdődött, amikor a fajtatiszta populáció 3 ménből és 16 kancából állt. Borodpusztán új ménest alapítottak, és a gidrán származású kancák mellé Romániából importáltak fajtatiszta gidrán mént, Gidran IV-et, akinek vérvonala a mai állományban meghatározó szerepet tölt be. A borodpusztai ménes ma a Marócpusztán él. A román állományt a rădăuţi-i ménesben fajtatisztán tenyésztették, és 1989 után több példány került vissza Magyarországra.

Ma gidránnak csak az a ló számít, amelyik vagy egy mezőhegyesi, vagy egy borodpusztai kancacsaládból származik, és 16 ükszüleje közül legalább 7 a Gidran-vonalhoz tartozik. Az ilyen egyedeket csillag alakú jeggyel látják el, és különleges genetikei értékük miatt igyekeznek tenyésztésben tartani.
-Jellemzői: Melegvérű, szilárd szervezetű. Erős csontozatú, középnehéz fajta. A mének bottal mért marmagassága 160–168 cm, a kancáké 155–167 cm. Színe kizárólag sárga lehet, több-kevesebb fehér jeggyel. Könnyű, elegáns kocsilóként is használható. Feje az anglo-arabokra jellemzően nemes, szikár, inkább egyenes profilvonalú. Nyaka középmagasan illesztett, hosszú, jól ívelt, esetleg középhosszú. Marja hosszú, magas kifejezett baltavágással. Többnyire jól izmolt. Az angol telivér kedvező maralakulása kifejezésre jut. Háta, ágyéka középhosszú, feszes, széles, jól izmolt. Az angol telivér génhányadtól függően a mellkas többé vagy kevésbé mély, de mindig terjedelmes. A lapockája dőlt, jól izmolt, terjedelmes, elég hosszú.
-Hasznosítása: Kéthasznú, egyaránt alkalmas hátas- és fogatlónak. Mint sportlovat is kedvelik, fogathajtásban és díjugratásban is eredményeket ér el.

Connemara póni

A Connemara póni Nyugat-Írországból a Connemara vidékéről származik, a szigetország egyedüli pónija. Mocsár és hegyvidéken egyaránt otthonos.
-Története: A connemara póni hazája Írország Atlanti-óceán felőli partja. Kelta-póni eredetű, de a fajta fejlődésére az északi fajták és az arab ló, valamint az andalúziai ló befolyása is hatott. A XX. században az angol telivér is szerepet játszott ebben a folyamatban. Már a XIV. század óta ismert. 1923. december 15-én megalakult a "Connemara Pony Breeder's Society" (Connemara Póni Tenyésztők Szövetsége), ettől kezdve számítjuk tenyésztett fajtának. 1926-ban adták ki az első hivatalos méneskönyvet. A tenyésztés folyamán kialakult egy szívós, erős, ám arányos testfelépítésű ló, amely egyre nagyobb közkedveltségnek örvend. Népszerűsége miatt nemcsak Nagy-Britanniában, hanem az USA-ban, Svédországban, Dániában, Hollandiában, Franciaországban és Németországban is elterjedt.
-Jellemzői: Az egyik legnagyobb testű tenyésztett póniló. Feje csinos, szögletes pofával, széles homlokkal, nagy barátságos szemekkel. Rövid lábai vannak, melyeken stabilan áll, kis térdmozgással, meglepően hosszú lépésekkel mozog. Szárcsontjuk rövid, sűrű, lapos és sima, a szár 18-20 cm a lábtőízület alatt. Mély, tömör, kiegyensúlyozott testtel rendelkeznek, mély és szilárd mellkasuk, jó dőlt lapockájuk van. Marmagasságuk 135-150 cm között van. Teljes magasságát öt éves korukra érik el. Kemény, izmos testük van, nem igényelnek bonyolult étrendet, hogy egészségesek és fittek maradjanak. Színei: a szürke és a fakó a legáltalánosabb, de fekete, pej, sötétpej, gesztenyepej, palomino és néha deres is előfordul. Nagyon ritka közöttük a sárgaszínű. Edzett életmódja miatt nagyon hosszú életű, akár 30 éves korukig is elélhetnek.
-Hasznosítása: A Connemara póninak természettől fogva nagyon jó az ugróképessége, de alkalmas díjlovaglásra is, sokszor a tőlük nagyobb lovakat is legyőzik, állóképességükkel, intelligenciájukkal és bátorságukkal. Eredetileg a földeken való munkában, kocsihúzásra, teherhordásra használták, a tenyésztés folyamán azonban a sportpóni tulajdonságokat helyezték előtérbe.

Dartmoor póni

A dartmoor póni az egyike a 9 őshonos lófajtának az Egyesült Királyságban, Dartmoorból származik, ami több mint 1000 láb tengerszint feletti magasságban található, ahol erős szélviharok vannak, a terep nagyon sziklás és a növényzet is gyér, ezért alakult ki egy céltudatos és szívos fajta. Szoros kapcsolatban áll az Exmoor pónival. Története: A dartmoor pónik is barangoltak a láp évszázadokon. Hoof azt feltételezte hogy háziáltaként múltja már Shaugh határain belül egy bronzkori településre nyúlik vissza körülbelül Kr. e. 2000. Az egyik legkorábbi feljegyzést a szász püspök Awlfwold a Crediton készített, aki 1012-ben meghalt. I Henrik (1100-1135) uralkodáa alatt fogtak be dartmoot pónikat a királyi erdőből és alkamaztak tenyésztésre a királyi kancáknál. Sok pónit használtak Délnyugat-Angliában az ón bányászatnál, mint csomaghordó póni, de miután bezárt a bánya sok póni maradt szabadon. Az 1820-as években nagyon népszerű lett amiatt, hogy képes átjutni a durva köves hegyi utakon. Jellemzői: A magassága nem haladhatja meg a 127 centimétert. Színe fekete, barna, pej, szürke, és a deres ló, a tarka és fehér-tarka nem megengedett, a túlzott fehér jelölések használata tilos. Feje kicsi, szeme nagy, füle kicsi, nyaka közepes hosszúságú, a torok és az állkapocs nem mutat durva természetet, mivel barátságos természetű. Teste közepes hosszúságú, erős, jól bordázott. Ágyéka és fara jól izommal borított. Végtagjai. Lábai izmosak, viszonylag hosszúak és az elülső térdei meglehetősen nagyok és laposak. A lábtője megfelelő lejtésű, de nem túl hosszú. Lába kemény, jó alakú. Csontozata vastag. Télan hatalams hosszú szőrt növeszt, az idegenekkel bizalmatlanul bán. Jó ugróképességű, hátaspóninak használják.

Mérens

A Mérens pónilovat vagy más néven ariegeoist Franciaországban tenyésztették ki, a Pireneusok keleti felén. Nevét a Ariège folyóról kapta, hegyvidéki póniként is nevezik, mivel élettere a Franciaország és Spanyolország közötti magas hegyek völgyei. Tenyésztéskörzete csupán néhány falura korlátozódik, mint Perles, Castellet, Savignac, Vayehis, Orgeix. 1997-ben a SHERPA szövetség,[1] egy ajándék egy fiatal Mérenst adományozott Tony Blair brit miniszterelnöknek, a néhány évvel azelőtt nyaralt Ariège-ben. Története: A Tarascon környéki niauxi barlangrajzokon megtalálható a fajta őse a bronzkori vadló, amelyet egyesek a Camarguei-lóval, míg mások a mérenssel azonosítanak. Történész vélemények szerint ez a fajta szerepelt Julius Caesar Kommentárjaiban, melyet a Gall háborúkról írt. (Julius Caesar: Commentaria de bello Gallico).[3] A fajta tenyésztése 1908-ban kezdődött komolyabb szinten. De törzskönyvezve csak 1947-től van. A középkorban használták katonai és gazdasági lónak, napjainkban a turisztikában játszik nagy szerepet, de fogatversenyeken és modern lovassportokban is részt vesz. Jellemzői: A feje finom csontozatú, homlokát erős üstök védi a napsütés és az időjárás szélsőségeitől, sörénye és lábszőrzete dús. Nyaka rövid, a nyakoldal óriási felületű. A háta izmos, széles és középhosszú, alkalmassá tette a málhásló tevékenységre. Fara erőteljes jól izmolt, lábai erősek, patái kemények. Színe csak fekete, téli szőrzete vöröses színű, jegyek nagyon ritkán fordulnak elő rajtuk. Marmagassága minimum 135 cm. Mint a hegyi pónik többségénél, rá is jellemző, hogy gacsosak a lábai. Edzett, betegségeknek ellenálló fajta. Hasznosítása: A zord körülményeket kiválóan viseli, a járhatatlan, jeges hegyi utakon is biztosan közlekedik. Olyan körülmények között is tud dolgozni, ahol más lovakat nem tudnak használni. Bányákban kocsihúzásra is alkalmazták. A mérens kapcsán elterjedt egy mondás a Pireneusokban, hogy "A ló eszi a hegyet, és a hegy eszi a lovat".

Konik

A konikot úgy jellemezhetnénk, mint Lengyelország egyik alapvető lófajtáját. A konyik szó jelentése " kis ló", és valóban többről van itt szó, mint egyszerű póniról, noha marmagasságuk ritkán nagyobb 135cm-nél. Gyakori hiba, hogy a Konyikokat póniknak hívják! Igazi besorolása a kisló. Története: A konyik egyike az életerős, primitív tarpánok kevés egyenes leszármatottainak, ezért különös figyelmet érdemel. Ezt a fajtát, amely ősidők óta megtalálható Lengyelország területén, keleti vér bevitelével "javították". Hivatalosan elismert fajta és néhány állami lengyel ménesben, valamint számos magángazdaságban folytatják. Hosszú évek óta kiegyenlített fajta. Jellemzői: A konyik megtartotta ősének, a tarpánnak minden keménységét és robusztus testalkatát, de nyugodt vérmérsékletű, könnyen kezelhető és alkalmas arra, hogy viszonylag kevés takarmány mellett keményen dolgozzon. Mindenféle könnyebb mezőgazdasági munkára, vontatásra és fogatolásra alkalmazzák. Hátán hátszíj található.

Welsh póni

A Welsh póni melegvérű lófajta származási helye eredetileg Wales, de az Egyesült Államokban is tenyésztik. Története: A kelta időkig nyúlik vissza a welsh pónik története. A brit szigetekre érkező kelták magukkal hozták keleti vérű lovaikat, amelyek az itteni észak-atlanti pónikkal keveredtek. A zord klímájú walesi tartományban az időjárásának viszontagságai egyre ellenállóbakká, szívósabakká tették az itt élő apró termetű lovakat. A welsh fajta a XI-XII. század körüli időkből ered. Négy változata alakult ki a tenyésztés során, attól függően, hogy milyen funkciókra szánták:

1. "A" változat - Welsh mountain póni
2. "B" változat - Welsh riding póni
3. "C" változat - Cob tipusú Welsh póni
4. "D" változat - Welsh cob póni
Jellemzői: Mind a négy típusnál előfordul: a kis fej, a széles homlok és nagy szemek jellemzőek rá. A fülei aprók, egymáshoz közel állnak. Nagy orrlyuka van, nyaka hosszú, a mar nem túl kifejezett, mellkasa mély, háta széles. Mellső lábai hosszúak, bokák jól fejlettek. Megjelenésében tömegesebb, a felnőttek használják tereplovaglásra, illetve hajtásra. Nagyon népszerűek az egész világon, mozgásuk energikus, és rendkívül kiegyensúlyozottak. Hosszú élettartamúak és nagyon jó munkakészséggel rendelkeznek.

Musztáng

A musztáng egy kistestű, erős testfelépítésű lófajta, amelyet az Észak-Amerikába behozott spanyol lovak elvadult utódjának tekinthetünk. Az óriási területeken önállóan szaporodó egyedekről nem lehet konkrét fajtaleírást adni. Vannak állományok, amelyekre erősebben hatottak az angol telivér, a quarter lovak, de kevés vérvonal alakult ki a változékonyság következtében. Nevének eredete: A középkori Spanyolországban a legnagyobb nyájak birtokosai Mesta (Honrado Concejo de la Mesta de Pastores ) név alatt egyesületbe tömörültek. Az 1273-ban létrejött intézmény, a több milliós vándorló merinó juhállomány (Merinos transhumantes) legelőváltós ( télen a déli, nyáron az északi tartományokban legeltek) tartására a spanyol királyoktól a legeltetés helyére és utak kijelölésére 1858-ig privilégiumot élvezett. Így a Mesta tagjainak juhai a vándorélet következményeként hatalmas területeket bejártak. A Mesta szervezet spanyol elnevezése a latin "animalia mixta" (kevert állatok) kifejezésből ered. A musztáng név a spanyol mesteño szóból ered, melynek jelentése vad, elkóborolt, gazdátlan, csavargó. A la mesta kifejezés magyarul annyit tesz, mint mindenkihez és senkihez sem tartozik . Más források szerint az angol mustang szó a mexikói-spanyol mestengo szóból ered, mely a spanyol mesteño szóból származtatható, melynek jelentése a Mesta kiterjedt intézményében tartott és elkóborolt jószág. A „Musztáng” név, a lófajta szívóssága, kecsessége és függetlensége miatt a nagyteljesítményű gépek és sportkabalák körében világszerte népszerű lett. Története: Az Amerikában őshonos lovak kihalása után több tízezer évig nem volt ló földrészen. Először a spanyol Cortez 1519-es mexikói partraszállásakor találkozhattak az őslakosok lovakkal. 1541-ben a spanyol Coronado-expedíció is lovakkal érkezett és sokáig úgy gondolták, hogy a musztángok az ő elcsatangolt lovainak leszármazottai. Valószínűleg a legelső musztángok az 1500-as években Mexikóba hozott spanyol lovaktól származtak, amelyeket a telepesek tartottak. Csere és lólopások útján kerültek indián kézre. Ezen lovak közül némelyek elszabadultak és elvadultak és így gyorsan elterjedtté váltak Északnyugat-Amerikában. Az 1800-as évek közepétől a fehér telepesek elkóborolt vagy nagy számban kinn tartott lovai frissítették a génállományt. Sok farmer télen kiterelte az állatokat, majd azután ismét befogta őket vagy más musztángokat, amikor a tavasz beköszöntével ismét szükség volt rájuk. Néhány farmer úgy növelte a helyi ménest, hogy lelőtte a domináns csődört és importált csődörrel helyettesítette azt. Ezek a változtatások különösen a száraz területeken voltak hasznosak, ahol a ménesek a száraz évszakban elkülönültek és beltenyészet alakulhatott ki. 1900-ra már körülbelül egy millió vad musztáng élt Észak-Amerikában. A musztángok jó erőforrásnak bizonyultak, mivel befoghatták és használhatták vagy eladhatták őket (különösen katonai célokra), illetve táplálkozási célokból vágták le a lovakat, később inkább állateledelnek. Kártevőknek tekintették őket, mivel elették a marhák elől a takarmányt. 1900-tól a musztáng populáció drasztikusan lecsökkent. Napjainkban, a vadon élő musztáng populáció nagysága 40.000 és 100.000 közé tehető, melynek körülbelül fele Nevadában él. Párszáz vad musztáng él még Albertában és Brit Kolumbiában. Megmentőik : A musztángokat nem minden ember tekintette kártevőnek. Frank Hopkins lova Hidalgo is egy musztáng volt, aki 1890-ben megnyerte az Arab-sivatagon át vezető távlovaglóversenyt. Frank T. Hopkins, aki eredetileg cowboy volt a 19. század egyik legnagyobb lóversenyzőjének számított, róla és híres lováról, 2004-ben filmet is készítettek Viggo Mortensen főszereplésével.[1]
Monty Roberts napjaink egyik talán legismertebb lószakértője, aki, miután látta, hogy apja és a többi cowboy hogyan töri be a vadlovakat, kitalált egy új módszert, az úgynevezett csatlakozást, amellyel megkíméli az állatot az ütésektől, kínzástól és megfélemlítéstől. Több könyvet írt, melyekben a vadlovak megszelídítésével, illetve a házilovak szelíd betörésével foglalkozik. Az ő személye ihlette a Suttogó című filmet. Napjainkban: Ma, az Amerikai Egyesült Államok tulajdonában levő állami földeken élő musztángok védelem alatt állnak. Lelőni és megmérgezni őket törvénybe ütköző cselekedetnek számít, és súlyos büntetést von maga után. Azonban, a távoli területeken a farmerek még mindig rendületlenül folytatják ezeket a tevékenységeket. Jellemzői: Az egyes egyedek külleme között nagy eltérések lehetnek a különböző genetikai hatások miatt. Általában a teste erős, zömök, ellenálló, dús sörénye és farokszőrzete van. Hasznosítása: Fő hasznosítása hátaslóként történik. A Területgazdálkodási Hivatal ellenőrzi a musztángpopulációt egy befogó program segítségével, felügyelik a húsmarhákkal folytatott versengést az élelemért. A legtöbb befogott lovat adoptálásra ajánlják fel. Azonban 2005 januárjában a Kongresszus módosította ezt a programot, miszerint a "10 éven felüli" vagy "a legalább háromszor sikertelenül adoptált" befogott lovak eladhatók mészárszékre. Az innen származó lóhúst Európába és Japánba szállítják, ahol magas áron adható el és csemegének számít.

Paint ló :)

Az Amerikai foltos ló, más néven a paint a quarter lovak jegyeit hordozza, ezért gyakran együtt említik őket. Tenyésztésük rendkívül nehéz, mivel ügyelni kell a kívánt színekre és mintákra, nemcsak a karakterre és testfelépítésre. A pettyezett lovakhoz tartozik még az Appaloosa, a Pinto. Története: Amikor Hernandó Cortez 1519-ben Amerikába hajózott, a nagy utazásra 16 lovat vitt magával. A lovak közül az egyik mogyorószínű volt, fehér foltokkal a hasán. Ezek a foltokat örökítő gének a quarter lovakkal történt keresztezés után is fennmaradtak. Így létrejött egy új típus, ami a testfelépítést illetően quarter és musztáng génállományon alapul, de színeiben új lett. Rebecca Tyler Lockhart ötlete volt 1961-ben, hogy külön kategóriába sorolják ezentúl a pöttyös lovakat. Új szövetségre volt szükség, Rebecca 1962-ben regisztrálta az első ilyen lovat az újonnan létrehozott Amerikai Foltos Ló Tenyésztői Szövetségnél, melyet ezen lovak védelmére alapítottak. Ez a ló fekete színű volt, fehér tobiano színű foltokkal a neve Bandits pintó volt. A fajta azóta az egész világon elterjedt és közkedveltté vált színes, változatos fedőszőre miatt. A fajtaszövetségnek több mint fél millió regisztrált egyede van már, és minden lovat bejegyeznek, amelyre kérelem érkezik. Neve azóta változott Amerikai Paint Ló Egyesület névre. Jellemzői : Az amerikai foltos ló a quarter ősök jegyeit hordozza. Feje kicsiny, a teste izmos és tömör, lábtő fölött fehér jegyeket visel. Marmagassága 147 és 172 cm között van. Kényelmes jármódjai vannak, jól gyorsul. Rendkívül jó jelleme van. Színek: Két tipusú jegyezettség általános, a tobiano[1] és az overo.

1. Tobiano: nagy, egyenletesen elterülő fehér jegyek a háton.
2. Overo: a feje fehér, a lábai sötétek, gyakran kék szeme van. A fehér foltok a hasi oldalról futnak felfelé és szabálytalan alakúak.

Az Overonak több változata van még, a Splash Overo (fröccsentett fehér), a Sabino Overo. Hasznosítása: Kitűnő testfelépítésének köszönhetően gyors, képes az egyhelyben való körzésre, emiatt western lovaglásra igen alkalmas. A tereléshez jó érzéke van, a western lovaglásban szinte minden versenyszámra alkalmas. Szabadidősportban a túralovaglásra kitűnő, családszeretete, jó idegzete miatt ideális társ.